Péntek

Még mindig a múlt héten vagyunk. Csütörtököt kiheverve másnap már hajnlai 9-kor felkeltem és bevonultam az oskolába mítingelni a szingapúri túrát vezető tanárral. Én voltam ugyanis a pénzt kezelő jóember a mindenki között. Eljött a végső elszámolás ideje. A míting fél 10-re volt megbeszélve, 10-re már a tanár is megjelent. Előtte negyed órával azért felhívtam telefonon, hogy nincs-e találkája velem fél 10-től? A válasz: de igen, megfelel-e nekem az időpont? Nekem tökéletes, főleg így negyed órával utánna. Viszont az elkövetkező 4 órában sikerült elintézni a 30 percesre tervezett feladatot, utána pedig a munka nehezebbik felét megfogva 2 és fél teljes órán keresztül robotoltam az energiaháromszögben.

Napközben Juhász kollega már zaklatott, hogy este a szó legszorosabb értelmében le kéne dzsezzelni a városba. Nagyfaluban éppen summerjazz fesztivált tartanak, mindennap megannyi koncert. A pénteki azért volt különleges, mert egy magyar zenekar húzta. Egész konkrétan a Lantos Zoltán Mirrorworld kvartett. Az úriember hegedűvirtuóz: pengette, vonta, nyúzta és tekerte a szerszámot. Ráadásul személyreszabott tizenvalahány húros eszközét is bemutatta. Harmónia minden mennyiségben.

A négyes második tagja Borbély Mihály, fúvoshangszeresmindenes. Mindent, amit meg lehetett fújni, hát ő megfújta. A végén még az is kiderült, hogy a debreceni egyetem jazzklubja által szervezett kurzuson is tartott egy órat annak idején (onnan volt nekem ismerős).

A dobos / ütőshangszeres / bádogos / indiai mittoménmis úriember személyében Horváth Kornélt tisztelhettük. Nagyon széles palettát vonultatott fel, legkülönösebbnek azt mondanám, amikor egy bádogkinézetű bádogot olyan módon kezdett el csapkodni, hogy azt kerestük, hogy honnan jön a dallam. Hát onnan jött. Mély benyomás mindenesetre.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban meg kell említeni Lukács Miklós cimbalommestert. Talán ő volt az, aki miatt én elhatároztam, hogy elmegyek a koncerte. Nemcsak, hogy imádom a cimbalmot, de a fent említett úriember különösképen fontos szerepet tölt be a magyar cimbalomtársadalomban: benne tiszteljük az Anima Sound System rulezzenekar We Strike! című albumának a cimbalmosát. A CD-mre a végén sikerült is egy aláírást szerkeszteni a művész úrtól. Kiderült, hogy ő akkor látta előszőr ezt a CD-t és a számokat sem hallotta készen, bevonult a stúdióba, feljátszotta a dallamot, majd távozott. Az Anima frontember meg állítólag ígért neki egy tiszteletpéldányt, de ez mindmáig várat magára.

A koncert végén még szóbaelegyedtünk velük, nagyon közvetlen emberek, teljesen meglepődtek, hogy magyarokkal találkoztak.

Ami a koncert körülményeit illet: kicsit felborult bennem a csütörtökön felálló kép a finnekről: néhányan szinte végig beszélgették a koncertet, az elején a zenekar külön megkért mindenkit, hogy fejezzék be, mert nem tudják elkezdeni. És most 60-70 éves emberekről van szó. Nagyon olyan érzésünk volt, hogy ők csak lejöttek sörözni, de egy dzsezz-zenekar megzavarta őket. Nem általánosítok azért, mindössze néhány emberről volt szó, de akkor is furcsa. A koncert végén a szervezőbizottság pedig mindenkit egyenként megkért, hogy vagy fizet 6 pénzet ráadásként a következő performanszra, vagy pedig lesz kegyes és távozik. Megemlítve ezt a kocsma előtt a zenekarunknak, nem akarták elhinni. Szerintem erre sem lehet felkészülni.

Majd hazamentünk.